Az utolsó vacsorán Jézus így szólt tanítványaihoz: "Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok." Erre Fülöp kérte: "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk." "Már oly régóta veletek vagyok - felelte Jézus -, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek." (Jn 14, 7-14).

Ebben az evangéliumi jelenetben Jézus az Apostolokkal beszélget és tovább folytatja mennyei Atyjáról szóló tanítását. A párbeszéd egyoldalú. A meglepő ugyanis az olvasmányban az, hogy Jézus Fülöp egyetlen kérdésére szinte szóáradattal válaszol. Ez arra utal, hogy Jézus valami igen fontosat akart közölni Fülöppel és többi apostolával. Jézus identitásáról, személyazonosságáról, ki-létéről van szó ebben az evangéliumban. Magyarázza nekik, hogy ő ténylegesen Isten Fia, egylényegű az Atyával, amint mi ezt a Hiszekegyben valljuk. Teológiai mélységén túl ez az evangélium hálás anyagot nyújt az apostolok Jézushoz való viszonyulásának elmélyült lélektani elemzésére is. Jézus három dolgot ró fel apostolainak: nem ismerik Őt, nem hisznek Benne, nem tudnak imádkozni Hozzá.  Mindez ránk is vonatkozik.

Az apostolok nem ismerik Jézust. Jézus felrója apostolainak, hogy három év együttlét után sem ismerik Őt. Általános emberi jelenségről van szó. Mi emberek rejtély maradunk egymásnak akkor is, ha évekig együtt éltünk valakivel. A házastársak nem ismerik egymást, a szülők nem ismerik gyermekeiket, a barátok nem ismerik barátaikat. Ez érvényes Jézushoz való viszonyunkra is. Nem ismerjük Őt és nem is ismerhetjük egész valóságában. De ez nem mentség arra, hogy ne iparkodjunk egyre jobban megismerni Őt. Ebben az evangéliumban Jézus elsőrendű pedagógusnak bizonyul. Egész sor adatot közöl magáról, hogy ily módon segítse rá apostolait a mélyebb ismeretre. Elmondja, hogy egy az Atyával, hogy cselekedetei tanúskodnak, hogy az Atya küldte Őt, hogy minden imájukat képes meghallgatni. Mi ezeket, és ennél még több Jézusra vonatkozó adatot megtalálunk az evangéliumokban. Mindig, amikor olvassuk vagy hallgatjuk az evangélium igéit, Jézusra vonatkozó tudásunkat gyarapítjuk. Elemi lélektani törvényszerűség, hogy minél jobban ismerünk valakit, annál őszintébben tudjuk őt szeretni.

Az Apostolok nem hisznek Jézusban. Jézus felrója Fülöpnek és a többieknek, hogy még mindig nem hisznek benne. Ez fájdalmat okozott Jézusnak. Hogyan lehetséges, hogy nem hisznek benne, hiszen ott voltak, amikor Péter kimondta a nagy hitvallást, hogy Jézus Isten Fia, válaszolva Jézusnak arra a kérdésére, kinek tartják Őt az emberek. Szemtanúi voltak csodáinak, amiből következtethettek volna, hogy isteni erővel rendelkezik. Jelen voltak, amikor bűnöket bocsájtott meg és tudták, hogy bűnöket csak Isten bocsájthat meg. Itt ismét egy lélektani törvényszerűséggel találjuk magunkat szemben. Hitünkben is növekedhetünk és kell, hogy növekedjünk. A hit kinyilatkoztatott igazságok elfogadása. De erre csak akkor vagyunk képesek, ha elfogadjuk a kinyilatkoztatót, vagyis hiszünk Jézusban. Ily módon ez a törvényszerűség kötődik az előzőhöz: minél alaposabban ismerjük Jézust, annál mélyebb az általa kinyilatkoztatott igazságokba vetett hitünk is.

Az apostolok nem tudnak imádkozni. Jézus felrója apostolainak, hogy nem tudnak imádkozni. Valójában nem tudják, kihez imádkozzanak: Jézushoz vagy a mennyei Atyához. Itt ismét egy lélektani törvényszerűségre bukkanunk: imádkozni csak ahhoz lehet, akiben megbízunk. Ha nem bízunk Jézusban, nem fordulunk hozzá imánkban. Ha nem bízunk Isten gondviselő szeretetében, akkor hozzá sem fogunk imádkozni. Jézus bátorítja apostolait, hogy merjenek egyenesen a mennyei Atyához fordulni imájukkal, kéréseikkel. Egyben azt is kifejti, ha hinnének benne, akkor tőle is kérhetnének bármit, képes meghallgatni minden imájukat, teljesíteni minden kérésüket. Az apostolok ezt Jézus mennybemenetele után értették meg, amikor Szent István első vértanú tanúságtételére támaszkodva felfogták, hogy Jézus ott ül a mennyben az Atya jobbján. Az utolsó leckét azonban egy egészen más úton kapták meg, éspedig az utolsó vacsora termében, amíg a Szentlélekre vártak. Ott volt velük Mária, Jézus anyja is, ahogyan őt az evangélista ebben a szerepében nevezi, és együtt imádkozott az apostolokkal. Mi több, Mária "előimádkozott", az apostolok pedig igyekeztek úgy imádkozni, ahogyan ő imádkozott. Hogy imájuk meghallgatásra talált, bizonyíték rá a Szentlélek leszállása, akit Jézus küldött az Atya nevében.