Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek. Nem mindnyájatokról mondom ezt, mert hiszen tudom, kiket választottam ki. De be kell teljesednie az Írásnak: "Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem. Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor majd bekövetkezik, higgyétek, hogy én vagyok. Bizony, bizony mondom nektek: Aki befogadja azt, akit küldök, engem fogad be, s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött." (Jn 13, 16-20).

Ez az evangélium Jézus, a tanítványai és a mi küldetésünkről beszél. Létezik egy bizonyos sorrend. A mennyei Atya küldi Jézust. Jézus küldi tanítványait. A tanítványok Jézus nevében hirdetik az evangéliumot az embereknek. Mi ezt a küldetésláncolatot fordított sorrendben is olvashatjuk. Minden, amit, mint Krisztushívők teszünk, Jézus küldetéséből fakad. Ez az erő pedig a mennyei Atyától ered. Ezek szerint mi Jézus munkatársai vagyunk a megváltás művében. Jézus beszédében felfigyelhetünk két igére: küldeni és befogadni. A mennyei Atya küldi Jézust, Jézus küld bennünket. Itt a lelki élet egyik törvényszerűségével találkozunk: a kezdeményezés mindig Istené, a miénk csak válasz Isten hívására. Ez a válasz lehet felületes, amit az "elfogadni" ige jelez, de a válasz lehet és kell, hogy mélységesen személyes legyen, amit a "befogadni" ige fejez ki.

A mennyei Atya küldi Jézust, aki elfogadja küldetését. Jézus gyakran ismételte, hogy nem a saját akaratát teszi, hanem az Atya akaratát teljesíti, aki küldte Őt. Ez arra utal, hogy Jézus készségesen elfogadta a reá bízott küldetést. Hogy milyen mélységesen azonosult az Atya akaratával, arra tanúságot tett a getszemáni kertben, amikor vérrel verejtékezve kérte Atyját, hogy ha lehetséges, múljék el tőle ez a kehely, de mindjárt hozzátette, hogy nemcsak elfogadja, hanem minden feltétel nélkül befogadja az Atya akaratát.

Jézus küldi tanítványait, akik elfogadják küldetésüket. A tanítványok készsége, hogy elfogadják küldetésüket, megmutatkozott már első meghívásuk alkalmával, amikor mindenüket elhagyva követték Jézust. Még inkább kifejezésre jutott készségük, amikor elfogadták Jézus küldetését, hogy menjenek ki a világba és hirdessék minden embernek az evangéliumot. Ezt, az első tekintetre lehetetlen küldetést csak úgy voltak képesek elfogadni, hogy minden feltétel nélkül befogadták magát a küldetést rájuk bízó Jézust.

Jézus küld minket is, mi pedig elfogadjuk küldetésünket. Figyeljünk fel arra, hogy Jézus a "befogadni" igét használja. Nagy a különbség az "elfogadni" és a "befogadni" ige között. Elfogadunk egy ajándékot, elfogadunk egy meghívást, de befogadunk valakit a családunkba, befogadunk egy gondolatot a szívünkbe. Alkalmazzuk ezt a megkülönböztetést lelki, keresztény életünkre. Mi megkaptuk a keresztség szentségét, legtöbbünket csecsemőkounkban kereszteltettek meg szüleink. Ezt a tényt tudomásul vesszük és elfogadjuk, hogy keresztények vagyunk. De befogadtuk-e keresztény hivatásunkat, meghívásunkat olyannyira, oly mélységesen, hogy az életvitelünk meghatározó erejévé vált? Megkaptuk a bérmálás szentségét, elfogadjuk, hogy nagykorú keresztények lettünk. De befogadtuk-e ténylegesen a Szentléleknek nemcsak az ajándékait, hanem a nekünk szánt küldetést is? A feltámadás után Jézus azért küldte tanítványainak a Szentlelket, hogy megerősítse őket az evangélium hirdetésére. Az evangéliumban olvassuk, hogy a fiatal Mária fogadta az arkangyalt, elfogadta Isten felhívását, hogy anya legyen, és minden feltétel nélkül befogadta a megtestesült Igét. Az ő példája segítsen bennünket abban, hogy Isten igéjét, élethivatásunkat ne csak elfogadjuk, hanem befogadjuk.